Íme egy válogatás 10+2 olyan filmből, amelyek vagy legendák és klasszikusok, vagy majd egyszer azok lesznek. A könnyű befogadás kedvéért néhány szóban igyekszem spoilermentesen az adott szcéna érdemeit kifejteni, ám a többség természetesen csakis a teljes film megtekintése közben mutatja meg valódi erejét és jelentőségét. Ha nem láttad volna e filmeket, tudnod kell, hogy maguk a jelenetek is erőteljesen spoileres tartalmakból állnak, viszont ha ezen az áron kapsz kedvet valamelyik megnézéséhez, akkor megéri a fizetséget.

Scott Pilgrim a világ ellen (Scott Pilgrim vs. the World) 

/Végső összecsapás/

Az átlagostól mindig eltérő produktumokat rendre szállító Edgar Wright rendező ebben a harcjelenetben megmutatja, mitől döglik a légy, hogyan is kell látványosan és nem émelyítően összemosni a videojátékok és a valóság határait.

Út a vadonba (Into the Wild)

/A búcsú/

A két idegen között kialakult "apa-fiú" kapcsolat végéhez ér, utoljára látják egymást. Míg az öreg Ron próbálja Chris-t maradásra bírni, a fiú már rég meghozta döntését.

Cápa (Jaws)

/USS Indianapolis/

Quint beszéde bizonyosan nem szorul sok magyarázatra. Robert Shaw, Spielberg és John Williams zsenije egyszerre üti át a vásznat ebben a hátborzongató, ténylegesen filmtörténeti jelenetben.

Egek ura (Up in the Air)

/Találkozás a kapitánnyal/

Ryan kiugrási próbálkozása addigi - tökéletesnek vélt - életéből kudarcba fullad. A várva-várt találkozás a légitársaság főpilótájával a legrosszabbkor jön. Végleg tudatosul benne, hogy ezután régi élete már nem fogja neki azt az örömöt okozni, mint egykoron.

Bosszúállók (The Avengers)

/Loki vs. Hulk/

A Bosszúállók kérdőjelmentes kritikai és anyagi sikere többek között az ilyen jeleneteken is múlt. Olykor nem a komolyság és a semmibe révedés, hanem a színtiszta szórakoztatás szolgálja a moziba járók érdekeit.

Jurassic Park

/A T-Rex elszabadul/

A dátum 1993. Spielberg ismét megreformálja a mozi világát, technikailag és atmoszférateremtés szempontjából is.

Forrest Gump

/Mindkettő egyszerre/

Nem csak az derül ki ebből a tökéletesesn megfestett jelenetsorból, hogy miért kapott Oscar-díjat Hanks, Zemeckis és maga a film, de az is, hogy miként fogadja be a világot egy nagytudásúnak nem nevezhető, de annál hatalmasabb szívvel rendelkező személy.

A gyűrűk ura - A király visszatér (The Lord of the Rings: The Return of the King)

/Pelennor mezeje/

Théoden király megérkezik Minas Tirith falai alá, és mi olyat látunk, amihez hasonlót nem is fogunk már soha, hacsak nem ír valaki egy Tolkien szintű mesét és azt nem kapja meg egy olyan rendező, mint ebben az időben Peter Jackson volt.

Ponyvaregény (Pulp Fiction)

/Hogy mi?/

Tulajdonképpen a Ponyvaregényből bármelyik jelenetet belinkelhetnénk ide. Tarantino egyik legjobb filmje egyetlen két és fél órás idézet a filmtörténelemnek.

Mátrix (The Matrix)

/Mi az a Mátrix?/

Morpheus elmagyarázza Neo-nak, hogy az emberek milyen funckiót látnak el "manapság" a nagy egészt tekintve. Mi pedig rájövünk, hogy tényleg.

A remény rabjai (The Shawshank Redemption)

/Brooks itt járt/

A remény rabjai nem érdemtelenül minden idők legjobb filmje az IMDB olvasói szerint. A remény rabjait nem taszítja le már onnan semmi. Nézzük csak meg, mennyire tud Brooks úr visszailleszkedni a társadalomba annyi év fogságot követően.

Drive

/A lift jelenet/

Az eddigi videók között nem akartam és nem is tudtam volna sorrendet tenni, de itt most le kell írjam: a Drive liftbéli jelenete abszolút első, földöntúli élmény. Főhősünk biztos tudatában annak, hogy itt és most mindennek vége lesz, mert meg kell mutatnia a benne lakozó szörnyet szíve hölgyének érdekében, még lop egy első (és utolsó) csókot. De az a csók végtelen, mint az univerzum.

Nem búcsúzkodom, de ennyi volt. Remélem, néhány ember talál majd olyan filmet a listában, amelyhez még nem volt szerencséje, de ezt követően megpróbálkozik vele. Nem lesz hiábavaló, ígérem.

Kezdjünk felsorolásszerűen három olyan filmmel, amelyek tényezők lehettek volna az idei listán, azonban amerikai, eredeti bemutatási dátumuk 2011-ben volt esedékes, noha hozzánk csak 2012-ben érkeztek meg. Az igazi Kaland, az Utódok és a Rém hangosan és irtó közel mind olyan minőségi filmek, amelyekkel legalább említés szintjén foglalkozni kellett, mielőtt a tényleges listára térnénk. Következzen 2012 tíz legjobb filmjének listája, amelyre sajnos Tarantino legújabb moziját már sehogy sem rakhatjuk fel, hiszen csak januárban tekinthetjük meg Django elszabadulását.

 10. A Hobbit

Helyenként gyermeteg, néhol nagyon erőltetett, de ez a mese tényleg kirántja alólad a valóságot, és beültet két és fél órára középfölde legendás világába. Ha csak az utolsó helyen is, de itt a helye a legjobbak között.

9. Kertvárosi Kommandó

Egy film férfiaknak, nagyon gördülékeny, végtelenül obszcén párbeszédekkel, morbid humorral, de a hölgy nézőknek ez nem sok örömet fog okozni. Mindazonáltal magasan az év legjobb vígjátéka, hiába volt idén sokkal nagyobb hisztéria a Ted körül.

8. Felhőatlasz

Hat lazán összefonódó életút egy filmben, egy mozijegy áráért, grandiózus díszletek, emberi történetek, az év legparádésabb sminkjeivel. Bár a katarzis nagyon enyhén jön a végén, ez akkor is az idei szezon egyik legmerészebb vállalkozása volt, amelyet el is ismerünk.

7. A Hét Pszichopata

2012 legfurcsább komor hangulatú filmje, érékeit szerény módon a mocskos és véres felszín alatt rejtegetve. Majdnem mestermű.

6. A Sötét Lovag – Felemelkedés

Hiába vérzik ezernyi apró sebből a történet és a megvalósítás, ez egy nagybetűs, modernkori eposz. Gotham éjsötét lovagjának utolsó próbatétele nem csak címében felemelő, de azért fáj is érte a szívünk. Sokkal több odafigyeléssel akár a lista élén is trónolhatna.

5. Pi Élete

A fiú és a tigris meséje az életről. Az esztendő talán legkedvesebb, legszerethetőbb filmje, amely művészetté varázsolta a CGI technológiát.

4. Skyfall

Még a Casino Royale-nál is emberközelibb Bond-kaland, levetkőzve annak dinamikátlan, helyenként megbicsakló történetvezetését. Ettől függetlenül, ha csak hajszálnyival is, de elmarad attól, hogy trónfosztóként a legjobb 007-es film váljék belőle. A Sötét Lovagot nem túl szép módon másoló szabadulós trükkért picit haragudhatunk Sam Mendes rendező úrra, de ennyi bőven belefért ahhoz, hogy az idei év egyik legnagyobb (megérdemelt) sikere váljon Daniel Craig és Javier Bardem jutalomjátékából.

3. Looper

Forgatókönyv és történet, az a lelke mindennek. Persze az sem baj, ha van egy tökös Bruce Willis a stábban, aki itt hitelesebb, mint a Die Hard óta bármikor. Elgondolkodtató, sokkoló műalkotás, amelynek óriási szerencséje, hogy hollywoodi mércével mérve aprópénzből forgatták. Így ugyanis a film javarészt a történetről, a karakterekről szól, és nem a semmitmondóan látványos üldözésekről. A jeltelen sírba kapart Total Recall remake most valahol felsírt a föld alatt.

2. Míg a világvége el nem választ

Amennyire unalmas, sőt, egyenesen idegesítő az apokalipszis körül kialakult hisztéria, annyira nagyon jó ez a keserédes romantikus dramedy. Itt tényleg jó érzékaránnyal találták el a vígjáték és a dráma egészséges egyensúlyát. A film nagyjából az első fél percben be is ránt, és csak a végén eszmélünk fel, hogy a gyorsvonatként száguldó játékidő alatt mi is ott voltunk főhőseinkkel a történetben. Az idei év legnagyobb meglepetése, és természetesen egy örökké elfeledett gyöngyszem lesz mind kritikailag, mind bevétel szempontjából.

1. Bosszúállók

Ha elfogadjuk azt a megközelítést, hogy minden filmet érdemes a műfaján belül vizsgálni és értékelni, akkor elfogadhatjuk azt is, hogy idén Joss Whedon gigantikus mozijánál senki sem tett le jobbat az asztalra. Ékes példája annak, miként kell egy sokszereplős akciófilmet úgy levezényelni, hogy senki se szoruljon háttérbe, mindenki megkaphassa a maga jól megérdemelt csillogását. Mindeközben a történet és a forgatókönyv nem csap át túlzásokba, végig szórakoztató és hiteles marad. Az akciójelenetek közül ugyan csak egy igazán kiemelkedő van, de a film végi nagy összecsapás minden szempontból egyben van, az állunk meg a padlón. Hovatovább, Joss Whedon és csapata pedig valahol a felhők fölött ambróziát majszol, és dolgoznak a folytatáson. Ha csak fele ennyire lesz jó, már akkor is megéri elkészíteni.

Bármennyire is olvadozni kellene egy ilyen színes-szagos, élettől burjánzó művészfilmtől, sajnos nem megy. A különc lány mindennapjait és sorsfordító tevékenységeit zongorázó francia történet annyira kimeríti az "ál-művészieskedés" fogalmát, amennyire nem szégyelli. Adott egy teljesen hétköznapi, de azért különös és szerethető történet, erőteljesen karikatúra-szerű karakterek, és nyakon öntik az egészet azokkal a gyomorforgató, szinte felkavaró képekkel és túlszínezett beállításokkal. Az sem probléma, ha egy filmben nem dögös a főhősnő, Amelie sem az, viszont rémisztő arckifejezései és az írók által túlírt, elrontott cselekedetei egyszerűen romba taszítják a romantikus dráma élvezhetőségét.Jó az, ha valami szürreális, de azért nem ártott volna meghúzni egy határt, mert így a mézeskalács ott fog távozni, ahol bement. Nem más ez, mint egy vérprofin megrendezett, és annál is kimértebben tálalt maszlag, amivel sikeresen vezették meg a fél világot, de attól még nem lesz művészfilm. Csak annak álcázza magát.

Ítéletmondás

Szeretjük a filmet? Nem szeretjük.

Mennyire nem szeretjük?

Azért nem olyan vészes a helyzet, csak lehetetlen találni egy olyan napszakot, amikor az egyszeri néző nem fogja magát rosszul érezni Amelie veszedelmes életének nézése közben.

Ha egy mindenki által szerethető filmet keresünk karácsonyra, amely kielégít kicsiket és nagyokat egyaránt, akkor meg is állhatunk. Pi kalandjaival megtaláltuk a számításainkat. A hajótörést szenvedő Pi Patel tengeri hánykolódása Richard Parker, a bengáli tigris társaságában ugyan nem fogja megváltani senki életét, de szedett-vetett mondanivalóját azért közel tökéletesen prezentálja a nagyközönség felé. Nagyjából mindent érint a film, amit csak lehet; család, szerelem, barátság, vallás, remény, erő, gonoszság, és még egy kis kikacsintást is megenged magának társadalmunk korlátozott befogadóképességének irányába. Persze megtette ezt már a kiugró sikerű könyv is, amely alapján Ang Lee adaptálhatta a mozivászon világára ezt a tényleg fantasztikus, meseszerű és mégis a racionalitás talaján mozgó történetet.

Nem is tette rosszul, és hálásak lehetünk a stúdiónak is, hogy bevállalta a magas költségvetésű projektet, mert ez is azokhoz a moziélményekhez tartozik, ami után valamit hazaviszünk magunkkal otthonunkba. Hogy mit, azt már az egyén beállítottsága válogatja. Akik kizárólag a látvány miatt járnak mozizni, azoknak is kötelező darab a Pi Élete. Óriásrobotok ugyan nem fognak élet-halál harcot vívni benne, de festményszerű, művészeti értékeket hordozó effektjei és operatőri beállításai után szem nem marad szárazon. Ennek ellensúlyaként a film narratívája, tehát maga a keretszerkezet picit botladozni látszik, de ez legyen a legkisebb baj.

Ítéletmondás

Szeretjük a filmet? Szeretjük.

Mennyire szeretjük?

Eléggé ahhoz, hogy benne legyen bármely zsűri év végi elszámolásában; de azért annyira nem, hogy ott az élre verekedje magát. Az nem is lenne az ő stílusa.

A bátran honosított magyar cím ugyan rendelkezik még egy bővítménnyel, de már csak azért is eltekinthetünk használatától, hogy ne keltsünk negatív reklámot a filmnek. A filmnek, amely egyébként sem ajánlható mindenkinek, főleg 18, de inkább 21 év alattiak helyében kifejezetten kerülném a megtekintését. Míg egy átlagosan erőszakos film (főként a horrorok) öncélúan és szórakoztatóan (?) véresek, addig az itteni erőszak jó eséllyel viselheti meg a gyengébb idegzetű nézőt, mert itt remekül megírt és nem csak viszonylagosan szerethető karakterek esnek áldozatul a forgatókönyvírók kaszájának. Ezen felül A Hét Pszichopata rendelkezik egy nagy adag, csakis érettebbeknek szánt utalással és hangulatelemmel, szóval ez most tényleg nem a tinédzserek filmje. Rétegfilm a javából, akárcsak rendezőjének előző alkotása, az In Bruges. Lehetne is vonni a párhuzamokat a két film között, kezdve Colin Farrell mélabús karakterével, folytatva a káromkodásokkal tarkított dialógokkal, amelyek a felszínen ugyan nem, de alatta kétségkívül az élet nehézségeiről szólnak. A folyamatosan jelen lévő fekete humort már ne is kezdjük el kivesézni, maradjunk annyiban, hogy aki szeretne látni egy minden ízében különleges, történetvezetésben és hangulatában a szokásostól eltérő remekművet, az bátran fizessen be rá.

Ítéletmondás

Szeretjük a filmet? Szeretjük.

Mennyire szeretjük?

Eléggé ahhoz, hogy ne felejtsük el egyhamar, hiszen ez a stílus nem csak ritka, mint a fehér holló, de még könnyű is lett volna elrontani. Nem így történt.

Ezeket a filmeket művészet volt ebben a formátumban, és ilyen minőségben megalkotni. Művészet, de a kifejezés negatív értelmében. Fölösleges volna vázolni bármiféle történetet, az első rész egy szülésről szól, a második pedig jóformán semmiről, csupán a vámpírklánoknak akad némi nézeteltérésük a megszületett gyermek ügyében, amit aztán szépen el is rendeznek a "nagy" fináléban. A fináléban, amely végre hozhatott volna valami pozitívumot is a széria életébe, ám döbbenetesen balgán kivitelezett csattanójának köszönhetően csak nyakon öntötte egy adag szánalommal az amúgy is láb nélkül botladozó vámpírszappanoperát. Talán még ez sem lenne probléma, ha legalább végre valaki megtanult volna hiteles effekteket készíteni a stábból, vagy éppen megsúgta volna a vágónak, hogy miként kell használni a drága pénzen vett szerkesztőprogramot.

Egy intuitív rendezőről álmodozni - aki képes lett volna megfelelően koordinálni a vásznon unatkozó színésztársulatot - már tényleg nem érdemes, egyszerűen el kell fogadni, hogy itt öt részen keresztül nem a minőség szállítása volt a cél, csak a biztos bevétel termelése, és a haszon kinyerése. Pontosan ezért is elcsodálkoztató, hogy a záró epizód két felvonása 230 millió dollárt emésztett fel a gyártási költséget tekintve, holott a néhai második részt 50 millióból sikerült kihozni egészen impozáns rendezői munkával, csak ott  hiányzott maga a film a jól kivitelezett technikai részletek mellé. Nem kell szaporítani a karaktereket, lehetett volna ez sokkal jobb is, de minek erőlködjenek a készítők, amíg a rajongótábor fizetett volna két óra üres vászon nézegetésért is, ha a mozijegyre ráírják az Alkonyat franchise nevet, és egy találó alcímet napszaknak megfelelően.

Ítéletmondás

Szeretjük a filmet? Nem szeretjük.

Mennyire nem szeretjük?

Inkább az utálat szó lenne az, amit ide keresünk, főképp azért, mert azért annyira nem borzasztó, hogy már szórakoztató legyen. Képes volt alja módon beragadni picivel a béka feneke fölé, ami garantálja, hogy soha nem fogjuk újranézni, a röhögés kedvéért sem.

Igen, ez az a nem túl terebélyes gyermekmese, amelyet végül három részletben mutatnak be értelemszerűen anyagi megfontolásból. Az első rész lassú, ráérős tempója sokakra lesz - és volt - álmosító hatással, pedig ebben rejlik a fantasy-kaland legnagyobb ereje is. Nem siet, hová is tenné, ha mindenki kényelmesen ül a székében, akkor a varázslat lassú tűzön is megégeti az érzékszerveinket. Sokkal inkább gyermekmese, mint a méltán híres Gyűrűk Ura trilógia bármelyik epizódja volt, ez már inkább problémás néhány jelenetben, de maga az alapmű is egy könnyedebb hangvételű Tolkien-mű, ezt nem árt észben tartani. A rendezés, vágás és látványvilág azért hozza az elvárható szintet, viszont a mai trendeknek megfelelően sajnos túl sok CGI effektussal dolgozott a stáb, néhány lénynek és jelenetnek sokkalta jobban állt volna a bájosabb és régimódibb maszk/modell/makett triumvirátus.

Ítéletmondás

Szeretjük a filmet? Szeretjük.

Mennyire szeretjük?

Tulajdonképpen nagyon, ha szemet tudunk hunyni néhány zavaró dolog fölött, majd ráérünk imádni a folytatásokat. Megtekintése mindenképp kötelező, mert nem sokszor kapunk ilyen hosszú és tartalmas kalandot a pénzünkért.